Veled

csak a Geiger-Müller
kattogott a szívemben
mikor rám sugároztál
olyan maradandón
még az évek sem felezték
soha sem volt kérdés
hogy maradjak vagy menjek
mert a porzópárom vagy
hogy fodros szirmú szavakat nyíljak
és verseket teremjek

***

végigfolytak az arcunkon
a borús napok
az évek
hangtalanul repültek ki
a kitárt ablakon
még itt vagyunk
de hol van az a régi te
és hol van az a régi én?
csuklónkon vékony fonál
amit régen kötöttünk
és ez a lerongyolt
rózsaszín függöny
ami még mindig
itt lóg közöttünk

***

porcelán angyalokként
sorakozunk a polcokon
könyökével néha
lesodor egyet-egyet az élet
romlandó szívünkre
hétköznapok takaróját
terítették az évek
ha ránk omlanak éjszaka
a percekkel aládúcolt órák
reggelig tartanak fogva
fénytelen nyomasztó
csend-tárnák

mégis
olyan szép vagy mikor ébredsz
követlek
a reggel sminkje
úgy is csak a fürdőszobáig tart
te a tükör előtt
én mögötted
indulás előtt
egy kicsit még őrizlek

***

benned is kialudtak
a régi fények s most
a világtalan éjszakában
keressük egymást
mint a pislákoló
fűben rejtőző
szentjánosbogár-pöttyöket

de az évek nem vesztek el
itt élnek bennünk
a kovászos uborka illatú nyarak
csókokba csomagolt séták körei
elszakadt foltozatlan szó-ingek bálái
feledésbe csatangolt napok
leégett rőzsetüzei

lepergett vakolatú panelházak lettünk
átsóhajt rajtunk a téli hideg
és minduntalan bedunsztol a nyári forróság
verseket kopogok a csöveken
de lassan elfogynak a csengő rímek
és kiveszik belőlem minden ütem

***

most itt vagyok
ez a szótlanság tégláiból
összedobált én
Te elrepült csóvaként tündökölsz
valahol messze a föld szegletén

ott bent a telkemen
a várakozás aratógépei
vágják a rendet
reggelre az éjszaka tábláján
gabonakörökké áll össze a csönd
s benne a hiányod olyan titokzatosan
ismerős-ismeretlen

óvom magam a naptól a széltől
mert holnapot-őrző fészek lettem
hogy amikor majd puhán és melegen
újra átölelsz
vidám csiviteléssel kelj ki bennem

Tóth Roland